Kiáltás
Magamba szívnám tested, mint a levegőt,
Mely frissen átitatná testemet,
S úgy itatná szomjamat oltva, mint bölcs eső a réteket
Simogatnám a karod, a tested, aranyló bőrödet,
Fekete hajad,
Fénylő bogaram, csillogó szárnnyal,
Neked adnám a napjaimat
Az életemet,
A mindenséget,
Amit valaha csak sejtett a vándor,
Ha eltévedt kalandjainak buja ösvényén,
Hol a keserű mandula illatát kergette a szél,
Majd elrepítette ide, s tova, belopakodott a tudatomba,
S jó mélyen elalszom, elrejtve minden keservemet,
Érintenélek, te büszke sas...
De nem tudlak, elhúzod kezed,
S ki tudná a kezed végleg elengedni,
Mikor reménytelen fohász rebegteti ajkát...
Mert így tudlak én,
Így szeretni…
Ha reménytelen a minden, s a semmi!
Csak vágyom, hogy szomjan csillapítsd,
Friss élet ízű csókok lágy ölén,
S barna bőröd simuljon karomhoz,
Mert így nem szerettem senkit én
2000-03-21
|