Alkonyzóna
Különc vagyok én itt e Földön, nem várta senki a jöttömet,
De mégis eljöttem közétek, mert engem ide száműztek
Nem született e túlvilágra, ki megérthetne, s ismerne, jól tudom,
Nem érti senki a szívem titkát, nem sejti senki bánatom.
Nem született e túlvilágra, ki megértené szelíd szavam,
Megöregedtem tán valahára, s a kornak szaga van?
Csúfja lettem a szépnek, csúfja sok bolondnak,
Dehogy is kellek én, nem kellek koloncnak.
Keserű magány ül, törött cserép alatt,
Törött a szívem is, meghaltak a szavak.
Szegény az égnek vándora, nincsen ingem, se vánkosom.
Nekem, ki úgy szerettem, mindent mi élt, mi szent volt egykoron
Lelkem bezárt, kőfaragta, sziklaszilárd kolostor, szikla lettem kőszívemmel,
Istentelen kőszobor
Élőt, s holtat nem ismerek, ajkamon csak fájdalom
Élek, s közben úgy érzem, hogy mindezt csupán álmodom
Hallgatok, riadt a szemem, fátyol borul a lelkemre,
Mennyi a bűn a föld alá, mélyre, mélyre eltemetve.
Szívem két kezembe fogtam, úgy tettem elébed,
Cseppenként vérzett el, s te csak közönnyel nézted....
Virágcsokor sosem jutott szerelmes szívemnek,
pedig ember voltam, mert azzá neveltek...
Kicsorbult az elme, nem vált eggyé az akarat...
Ősrög szülötte szívem, kettétört, örökre meghasadt...
Alkonypír vérem az égre felszállt, bíborvörösre festett, oh ég,
átlépett minden határt a lét, s égő vörösre festette ingjét
2000-09-04
|
2008.5-ös szám
