Istenhalál

Aki halandó- gondolja a halandók gondolatait, s ne a halhatatlanokét!

Szirakúzai Epikharmosz

Felkent lennék én, és nagyerős,
világmegváltással viselős;
rohannék a népek közibe,
csak dőlne belőlem az ige.
Letenném a nagyeskümet,
nem zavarna a tövis-süveg;
fehér lenne lelkem, mint a liszt,
fizetnék mint egy katonatiszt.

Várnám én, birkatürelemmel,
rosszra bandzsító szemüreggel;
hogy hátamból szíjat hasítnak,
helyre tesznek és igazítnak.
Mikor fekszem, állok, vagy ülök,
várhatnák hogy majd megkergülök;
várhatnák hogy mindenek lássák,
az uruknak bűnpártolását.

Hogy a nép urát kikacagja,
hogy huhogjon mint erdők baglya;
felkínálhatnák aranytálcán,
hogy legyek hitvány mutatványszám.
Ezer áruló követhetne,
kiből ezer rám követ vetne;
fehér posztómon vörös festék:
ez lenne csak a végtisztesség.

Lesném csak hogyan tolonganak,
Felállított keresztem alatt;
Míg katonák állnak körökben,
Hogy megvessenek egyre többen.
Nézném sokukat: hogy pedáloz:
Szögeljen a kereszt fájához;
Ahogy megfeszít és kinevet,
Hogy legyek örökre kivetett.

Egy sem veti, és egy sem hányja
tettét, hiszen ez tudománya;
szemükön mindegyiknek hályog,
vakok mind, mint a kiskirályok.
Jégtakarókon ólálkodnak,
és magas máglyákról álmodnak;
mindegyikük nagybüszkén fújja,
hogy ő a világ hírmondója.

Az lenne az én boldogságom,
ha megcsókolhatnám husángom;
ha ütnének akár egy lovat,
karóra tűznék grabancomat.
Mit bánnám én, hogy mellem horpad,
miközben százszor megtipornak;
várnám hogy még mi lehet rosszabb,
miközben rúgnak, -kardlapoznak.

Miközben jobbra-ballra löknek,
és agyarukkal rámröfögnek;
századszorra is földre esnék,
kibúvót én nem is keresnék.
Miközben hajamat tépnék,
„rúgjátok le veséjét, -lépét!”;
hallgatnám csak hogyan bömbölnek,
végül én vigasztalnám őket.

Nézném őket mind egyrakáson,
ki azért jött hogy bukni lásson;
sok sajnálni való törpe lény,
sehonnai emberöltemény.
Felkent lennék kit oda vetnek,
a sötét, barbár fellegeknek;
remény lenne az egyetlenem.
Feltámadnék. Ámen. Úgy legyen.