Varga Péter
A vigasztaló
A martalóc világ ólma zárja szűkre a lelkeket,
s ver rá haszontalan haszonvágy-lakatot.
Örömkalóz hordák süvöltenek ártalmat,
s lesz e tehetetlen nyugtalanság bú-félelem
frigy, reszketeg, mélybe húzó vaskolonc.
Mily féktelen gyűl e sápatag raj, árnyat vetve,
árnyban menetelve, s nem látja át, hogy tettén
túlcsapott már félelme, s fogytán tűhegynyi ereje.
E magatehetetlen erő, mint holt búvár, hangtalan
merül alá, a súlyos gond a lélekben. A mélyben
dobogó szíve az egekig visszahangzik, s ott úgy
hal el, mint néma sikoltás a végtelenben,
a végtelenben, mit egy szívdobbanása rejt. Ott más
világ, ezernyi, árnyban úszó bűnösség, irdatlan
súlyú iszonyat nyomja a mélybe, hol a bűnben
feloldódik a tehetetlen indulat, s végül az
al-világ nyeli el, mit a szív nem foghat fel.
De mi árny az évszitákon fennakad, megtisztít
attól egy kinyújtott kéz…a vigasztalónk szent keze.
Ő nyújtja át a mélyen, sötétségen, át a
pokolfestett szenvedélyen, s húz ki bizton.
S kívül a sötétség árja nem vesz már erőt
e hatalmon, téphet bárhol ezer vasmarokkal,
hol én lehunyom szemem, belül
felragyog az örök nap: Krisztus szeret!
|